Az i.e. 8-7 században a mai városközponttól északra, Fiesole (latinosan Faesule) területén az etruszkok egyik városa állt, mely az Arno eme szakaszán elterülő települések felett uralkodott.
Etruszk temető nyomait találták meg a folyó bal partján, nem messze a Ponte Vecchiótól. Az etruszkok terjeszkedését Róma állította meg az i.e. 3-2 században. A rómaiak rendre meghódították a legfontosabb kereskedelmi csomópontokat, többek között a Ponte Vecchio helyén lévő átkelőhelyet is. Sulla alatt az i.e. 1 században római kézre került a fiesolei fellegvár is. I.e. 59-ben Julius Caesar veterán katonái egy új coloniát létesítettek az Arno jobb partján, melynek a Florentia nevet adták, melynek jelentése virágzó.
Egy antik monda szerint a város nevét egy etruszk király, Fiorinus után kapta, akit a legenda szerint a folyó partján temettek el. Egy másik monda szerint nevét az Arno habzó vizéről (fluens) kapta, de létezik olyan legenda is mely szerint az Arno partján elterülő virágos mezők ihlették (flora) a rómaiakat a névválasztásban.
Az elfogadott elmélet szerint a római katonák jókívánságként adták a virágzó nevet városuknak, természetes óhajként, hogy új településük szépen kibontakozzék és virágozzék. A négyszögletű várost téglafallal vették körül és a derékszögben egymást metsző két főútja végén kapukat építettek. Ezt a városszerkezetet a középkori belváros is megőrizte. A két főútvonal a Cardo Maximus (ma Via Strozzi – Via degli Speziali – Via del Corso) és a Decumanus (ma Via Calimala – Via Roma) voltak. Az egykori római fórum helyét ma a Piazza della Reppublica foglalja el, a színház a Piazza Signoria helyén volt, míg a thermák a mai Via delle Terme mentén. A város védőistene Mars volt, szentélye valószínűleg a mai Battistero helyén állt.
Középkor
Annak ellenére, hogy a kereszténység már a 3. században elterjedt a városban, az első püspök említése csak 313-ból származik. Az 5. század népvándorlásainak pusztításai Firenzét sem kímélték: 405-ben a keleti gótok, majd 541-ben a Totilla vezette gótok pusztították el a várost. A hagyomány szerint a várost Nagy Károly építtette újjá, aki a 786-os év karácsonyát itt töltötte. Az ezredforduló idején Firenze felett őrgrófok uralkodtak. A helyiek különösképpen tisztelik Hugo őrgrófot, aki 1001-ben számos kiváltsággal ajándékozta meg a várost. A 11. század végén Mathild őrgrófnő a pápát támogatta a IV. Henrik német-római császárral vívott háborújában. Köszönetképpen az elkövetkezendő évszázadok során számos leánygyermeket Contessa (Grófnő) névre kereszteltek.
A 11. századtól kezdve a gazdag firenzei kereskedő- és bankárcsaládok egyre nagyobb befolyásra tettek szert és különböző hatalmi, politikai csoportosulásokba szerveződtek. Ezt a politikai helyzetet a történetírók a „tornyok társasága” (Societa dei Torri) korszakának nevezik. A név azzal magyarázható, hogy annak idején minden nemesi család felé egy-egy torony magasodott, mivel egyrészt nem volt elegendő hely terjeszkedésre a városfalakon belül, másrészt pedig kiváló védelmet biztosítottak a különböző pártok közötti villongások során. Ma már csak kevés torony őrzi ennek az emlékét, mivel vagy elpusztultak, vagy pedig a központi hatalom megszilárdulása miatt a tulajdonosok kénytelenek voltak lebontani őket.
A 12. századtól kezdődően a város életében egyre fontosabb szerepet kapott a városi bíró, az úgynevezett Podestà, aki nem lehetett helyi születésű, ezzel biztosítva elfogulatlanságát és tárgyilagosságát.
A 13. századra a hatalmi csoportosulások két tömbbe tömörültek: a pápát támogató guelfek és a német-római császárt pártoló ghibellinek. Versengésük évszázadokon át nyugtalanságban tartotta nemcsak Firenzét, hanem Toszkána többi nagyobb városát is. A két párt közötti gyűlölet 1215 húsvétján robbant ki, amikor a guelf-párti Buondelmonti család egyik ifjú sarja megkérte a ghibellin párti Amidei lány kezét. A sérelem miatt az Amideik az Uberti család segítségét kérték és meggyilkolták az ifjú Buondelmontit. A ghibellineknek 1249-ben sikerült kiűzniük a guelfeket a városból, de diadaluk rövid életű volt, hiszen a város környéki területek, melyektől Firenze gazdasága nagyban függött a pápához hű párt kezén maradtak. A guelfek 1250-ben visszatértek a városba. Ekkor megreformálták a városvezetést: a közösség élére a Signoria (városi tanács) által kinevezett Primo Popolót állították, a biztonság felügyeletére pedig egy Capitano del Popolót neveztek ki. A következő néhány évben Firenze virágzásnak indult, ekkor verték az első aranypénzeket, az Európában nagybecsült „fiorentino d’orókat”, valamint sikerült meghódítaniuk Volterrát, San Gimmignanót, Poggibonsit, de kiterjesztették befolyásukat Pisára, Luccára, Pistoiára, Arezzóra és Sienára is.
1260-ban a ghibelineket száműzték a városból és mikor ezek Sienába menekültek, a firenzeiek e közeli város falaiig nyomultak, de Montaperti mellett vereséget szenvedtek. A diadalittas sienaiak Firenze elpusztítását javasolták, de egy városához hű ghibellin tanácsára eláltak szándékuktól. Rövid hatéves ghibellin uralkodás után a hatalom ismét a guelfek kezébe került, akik alatt kiterebélyesedett a gazdasági és kulturális élet virágzása, amely Firenzét a késő középkor egyik legfontosabb európai városállamává tette.
A 13. század végén Firenze többször is háborúba keveredett Pisával, Luccával és Arezzóval, de a háborús pusztításoknál jóval nagyobb károkat okozott az Arno 1333-as áradása (mely az összes hidat elsodorta) valamint az 1340. évi pestisjárvány, mely megtizedelte a lakosságot. A város gazdaságának alapját továbbra is a bankok és a textilipar képezte és a vagyon néhány befolyásosabb család kezében összpontosult, ami súlyos politikai ellentétekhez vezetett, emiatt többször is lázadások, pártvillongások törtek ki. Mindezek ellenére a városban virágzott a kulturális élet és hamarosan az itáliai reneszánsz vezető városává nőtte ki magát.
Reneszánsz
Firenze látképe a dómmalA Medici-család uralmának tulajdonképpeni megalapítója Giovanni di Bicci de’ Medici (1360–1429) volt. Fiát, Cosimo de’ Medicit (1389–1464) az Albizziak ugyan megbuktatták, de egyévnyi száműzetés után 1434-ben visszatért, és ettől kezdve igazi fejedelmi hatalommal kormányozta a várost anélkül, hogy a köztársasági államformát megsértette volna. A Milánóval viselt háborúit az Anghiari melletti győzelem fejezte be. Cosimo pártfogása mellett a tudományok és művészetek virágzásnak indultak: Brunelleschi, Donatello, Masaccio, Lippi, Michelozzo az ő részére dolgoztak; ő alapította a platói akadémiát és a Medici-könyvtárat. Halála után a nép a Pater patriae („A haza atyja”) névvel illette. Az uralomban beteges fia, Piero de’ Medici (1416–1469) követte, őt pedig 1469-ben fia, Lorenzo de’ Medici (1449–1492), akit il Magnificónak is neveztek. Lorenzo mint államférfi, költő, és mint a tudományok és művészetek pártfogója halhatatlan hírre tett szert. Firenze lett az olasz szellemi mozgalom és művészet középpontja. A legkitűnőbb művészeken kívül a legjelesebb filozófusok is Lorenzo pompás udvara köré gyülekeztek. Reuchlin Firenzébe jött, hogy görögül tanuljon. Lorenzo uralmát a Pazzik összeesküvése sem tudta megtörni 1478-ban, bár Lorenzo öccse, Giuliano de’ Medici (1453–1478) áldozatul esett neki. A külső veszélyek ellen ügyesen megkötött szövetségekkel védelmezte magát, a városban magában pedig állását pazar költekezéssel erősítette meg, amit főként nyilvános pénzekből fedezett. Korlátlan uralkodóként kormányzott, csak a fejedelmi címe hiányzott. 1492. április 8-án halt meg Careggiban.
Lorenzo halála után a nép szabadságszeretete, amelyet Savonarola új lángra élesztett, föltámadt a Mediciek uralma ellen. 1494-ben II. Piero de’ Medicit (1471–1503) testvéreivel együtt elűzték, és az uralmat egy demokratikus nagytanácsra bízták. Savonarola 1498-ban máglyán végezte életét, de szellemének iránya fennmaradt és 1502-ben a becsületes Piero Soderinit választották élethossziglani gonfalonierévé, aki Pisát 15 évi küzdelem után újra elfoglalta. 1512-ben Giovanni di Lorenzo de’ Medici (1475–1521) (a későbbi X. Leó pápa) és Giuliano de’ Medici (1479–1516) spanyol csapatok élén visszatértek a városba. Utánuk Lorenzo di Pierfrancesco de’ Medici (1463–1503) és később Giulio de’ Medici (1478–1534) vezette Firenze kormányügyeit. Mikor ő VII. Kelemen néven a pápai székre jutott, a Mediciek uralma 1527-ben újra megdőlt.
Újkor
A Medici-uralmat V. Károly császár hadai állították újból helyre 1530-ban, miután a várost 11 hónapig ostromolták. Az ostromnál Firenze hadait Francesco Ferruccio vezérelte és a védelmi munkálatoknál Michelangelo is részt vett. Alessandro Medici ekkor mint örökös herceg foglalta el a kormányszéket. Halála után őt I. Cosimo követte, aki 1569-ben felvette a nagyhercegi címet és a város különböző birtokainak, az Arno vidékének, Arezzónak, Cortonának, Montepulcianónak, Volterrának, Pisának, Pesciának, Pistojának és 1555-ben Sienának egyesítése után megalapította Toszkánát, mint monarchikus államot. Alessandro 1564-ben lemondott fia, Francesco (1564–1587) javára. Francescót a nagyhercegi székben I. Ferdinánd, II. Cosimo, II. Ferdinánd és III. Cosimo követték. Végül Gian Gastonnal 1737-ben kihalt a Medici-család. Ekkor a német császár, Ferenc a lothariai hercegnek (1737-65) juttatta, aki 1763-ban Toszkánát osztrák secundogeniturává tette.
Firenze 1859-ig osztrák kézen maradt, csak a napóleoni háborúk idején szakadt meg a Habsburgok uralma a város felett másfél évtizedre. Napóleon 1801-ben létrehozta az Etrúriai Köztársaságot, majd bekebelezte a Toszkánai Nagyhercegség területét a Francia Császárságba, nagyhercegnővé pedig saját nővérét, Elisát tette meg. Napóleon bukása után 1815-ben visszatért III. Ferdinánd, akinek fia II. Lipót 1859-ben lemondott az uralkodásról és családjával együtt elhagyta Toszkánát. Firenze és Toszkána 1865. március 15-én csatlakozott az egyesült Olasz Királysághoz és ezzek a városállam közel ezeréves fennállása megszűnt. Mint az Olasz Királyság egyik nagymultú, híres városa azonban továbbra is fontos szerepet játszott, ennek bizonyítéka, hogy 1865-1871 között a királyság fővárosa volt.
20. század
A következő hetven évben Firenze osztozott az egységes Olaszország sorsában. A város lakossága megháromszorozódott, a gazdasága pedig fellendült.
1944. augusztus 4-ére virradó éjjel a Dél-Olaszország felől visszahúzódó német csapatok felrobbantották az Arno összes hídját a Ponte Vecchio kivételével, de a hídfő kétszáz méteres körzetében az összes épületet felrobbantották ezzel elpusztítva Firenze belvárosának legrégebbi részét. A károkat két évtized alatt sikerült helyreállítani.
1966 novemberében az Arno hirtelen jött áradása elárasztotta a történelmi városközpont nagyrészét, súlyosan megrongálta a Ponte Vecchio pilléreit, a Santa Croce templom csodálatos festményei olajos, szennyes vízzel borította, a Nemzeti Könyvtárban pedig felbecsülhetetlen értékű kéziratokat, kódexeket tett tönkre.
Az 1970-es években a város lakossága majdnem elérte a félmilliót, az új városrészek körbevették a történelmi városmagot, de az elmúlt harminc évben a lakosság száma már fokozatosan csökkent.
1982-ben Firenze történelmi központját az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította, majd 1986-ban a város Európa kulturális fővárosává.
Fotó: unsplash